Hazatérés

Nyüzsgő, zajos, zsúfolt, koszos, szürke, üres nagyváros.
Kígyózó sorok, tömeg, poggyász sereg, utazók hada.
Elhanyagolt vagonok, piszkos kárpit, kényelmetlen ülések.
Vánszorgás órákon át, idegen társaság, lábam elgémbered.
Bennem stressz, szorongás, kétségbeesés, hullámok zaja.

Még világos van, de már sötétedik, mire a vonat végre megáll.
Érkező tömeget elhagyva a hideg arcomba vág, szálingózik a hó.
Ismerős utak, padkák, pocsolyák, tudom merre kerüljem, hová lépjek.

Parkba érek, micsoda kontraszt!
Csend, nyugalom, békesség, sehol egy lélek.
Talpam alatt ropog a friss hó, lelassitom lépteimet.
Körülöttem hófehér alvó fák, lelassítom lélegzetem.
Szinte hallok minden hópihét, szinte érzem hogyan álmodnak a fák...
Elhaladva mellettük, álmaik közt emlékeim is elő-elő tűnnek.

Befordulok kis utcába, innen már csak egy sarok.
Közben az ég tél szürkébe fordult, ahogy hófelhők mögött lassan lement a nap.
Némely ház ablakából fény dereng.
Némely kémélyből füst száll.

Meglátom otthonomat, piros palás sárga házikót.
Kapu, kerítés tiszta hó, akárcsak a kertben szundító fák.
Ahogy kőzelebb érek, kulcsot zsebemből előkotrom.
Kattan a zár, nyílik a kapu, belépek, majd bezárom magam után.

Hirtelen mint egy forró ölelés, az otthon közelsége elönti szívemet.
Édeskés, megható, megnyugtató, boldog szeretet.
Hirtelen a semmiből, egy fekete ördög kutyus felém csahol.
Hónapok óta várta a kis gazdit, most majd fellöki, úgy örül.

Benyitva az ajtón, az otthon melege arcomba csap.
Finom vacsora illata, konyhából sütés főzés, szobából tv zaja.
Ledobom táskám, kabátom, lerúgom bakancsom...
Befelé indulok: végre itthon vagyok!