Virágos mezö közepén
Napsütötte tavasz virágai közt
Türkizkék Ég alatt
Ott állt e gyönyörű fa.
Vaskos törzse öröknek tűnt
Dús lombkoronája árnyékot adott
Ágai oly erősek, vastagok...
Sziklaként állt ott.
Évről évre megújult
Új ágakat, új hajtást hozott
Kivirágzott, gyümölcsöt érlelt...
Boldogan növekedett.
Átélt számos vihart
Fagyos telet, szárazságot
Dacolt, küzdött a természettel
Mindig erősebb lett.
Míg nem egyszer a távolban...
Messzi, távoli horizonton
Az ég alja beborult
Sötétszürke, fekete felhők közeledtek
Mit neki ez? Volt már ilyen
Nem is sejti, hogy ez más
Hirtelen ott terem, lesújt rá
Gigászi erővel, gyilkos robajjal...
Harcolna, de már késő
Küzdene, de már nincs miért
Villám nyilall belé...
Az orkán kettéhasítja...
Az ég nagy nehezen kitisztul
A szél alábbhagy, a vihar elvonul
A mező közepén...
Vérző szívvel roskad a kettétört fa
Miért nem végeztél velem?
Miért hagytál itt ekkora sebbel?
Téptél volna ki gyökerestől...
Vagy szakítottál volna apró darabokra...
Nem!
Így kell élned, így kell boldogulnod.
Hidd el, lesz még virágzó tavasz
Új ágakat növesztesz majd!
Törzsed vastagabb, erősebb lesz mint valaha!
Ágaid égig érnek majd!
Virágaid illata messzi földre száll!
Lombkoronád édes árnyékot ad!
Most azért harcolsz, hogy megmaradj
Hogy újra megerősödj...
Azért küzdesz, hogy élj
Azért élsz, hogy Fa legyél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése