"...Akbar maradék lakói csendben szemlélték az ég felé szálló füstöt.
Amikorra végzett ezzel a munkával, Illés úgy elfáradt, hogy valósággal összeesett. Elalvás előtt azonban ismét elfogta az az érzés, amely már reggel is nyugtalanította:
hogy valami kétségbeesetten próbál ismét az eszébe jutni. Semmi köze nem volt ennek az Akbarban szerzett tapasztalataihoz inkább valami régi történet volt, amely mintha magyarázatot kínált volna az eseményekre.
Jákob pedig egyedül marada, és tusakodik vala ővele egy férfiú, egész hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, mondta néki:
-Bocsáss el engem...
És monda Jákob:
-Nem bocsátalak el téged, mig meg nem áldasz engem.
És monda néki:
-Mi a te neved.
És ó monda: Jákob
Amaz pedig mondta:
Nem Jákoban mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek, -mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.
Illés felriadt álmából, és a mennyboltra nézett. Ez volt az a történet, amely nem jutott eszébe!
Sok-sok évvel azelőtt Jákob ősatya tábort vert valahol; egyszer egy éjszaka belépett valaki a sátrába, akivel aztán hajnalhasadatáig birkózott. Tudta Jákob, hogy maga az Úr az ellenfele, mégis birokra kelt vele. Az idegen virradatig sem tudta legyőzni Jákobot, és csak akkor ért véget a tusa amikor Isten beleegyezett, hogy áldását adja Jákobra.
Nemzedékről nemzedékre szállt ez a történet, hogy soha senki el ne felejtse:
olykor harcolni kell Istennel. Egyszer minden emberi lény életbe belehasít a tragédia; lehet, hogy egy város pusztulása, egy gyermek halála, valami hamis vád, valami betegség, amely mindörökre megnyomorít bennünket.
Isten most őt, Illést szólítja, hogy szegüljön csak szembe Ővele, és közben kérdésére is válaszoljon;
- Miért ragaszkodol annyira a léthez, hisz oly rövid és oly sok benne a szenvedés? Mi értelme van a harcodnak?
Az az ember, aki nem tud válaszolni erre a kérdésre, belenyugszik a sorsába. A másik meg, aki keresi létének értelmét, úgy találja, hogy igazságtalan az Isten, ezért szembeszáll a sorsával.
És abban a pillanatban valami másféle tűz ereszkedik alá az égből, nem az, amely gyilkol, hanem az, amely lerombol...régi falakat, és minden emberi lény előtt feltárja igazi lehetőségeit.
A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket ez a tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy új helyzet a lehető leggyorsabban visszaváltozzék olyanná, amilyen volt, és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak.
A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi, és akár óriási belső szenvedés árán is, mindent maguk mögött hagynak, még Istent is, és haladnak tovább, előre.
-A bátrak mindig csökönyösek.
Odafönt az égen mosolyog az Úr, mert éppen ezt akarta, hogy mindenki maga legyen felelős a maga életéért. Hiszen Ő minden tehetség közül a Legnagyobbal ajándékozta meg gyermekeit: hogy képesek legyenek megválogatni a tetteiket, és dönteni tudjanak felőlük..."
Paul Coelho - Az Ötödik Hegy
Amikorra végzett ezzel a munkával, Illés úgy elfáradt, hogy valósággal összeesett. Elalvás előtt azonban ismét elfogta az az érzés, amely már reggel is nyugtalanította:
hogy valami kétségbeesetten próbál ismét az eszébe jutni. Semmi köze nem volt ennek az Akbarban szerzett tapasztalataihoz inkább valami régi történet volt, amely mintha magyarázatot kínált volna az eseményekre.
Jákob pedig egyedül marada, és tusakodik vala ővele egy férfiú, egész hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, mondta néki:
-Bocsáss el engem...
És monda Jákob:
-Nem bocsátalak el téged, mig meg nem áldasz engem.
És monda néki:
-Mi a te neved.
És ó monda: Jákob
Amaz pedig mondta:
Nem Jákoban mondatik ezután a te neved, hanem Izraelnek, -mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.
Illés felriadt álmából, és a mennyboltra nézett. Ez volt az a történet, amely nem jutott eszébe!
Sok-sok évvel azelőtt Jákob ősatya tábort vert valahol; egyszer egy éjszaka belépett valaki a sátrába, akivel aztán hajnalhasadatáig birkózott. Tudta Jákob, hogy maga az Úr az ellenfele, mégis birokra kelt vele. Az idegen virradatig sem tudta legyőzni Jákobot, és csak akkor ért véget a tusa amikor Isten beleegyezett, hogy áldását adja Jákobra.
Nemzedékről nemzedékre szállt ez a történet, hogy soha senki el ne felejtse:
olykor harcolni kell Istennel. Egyszer minden emberi lény életbe belehasít a tragédia; lehet, hogy egy város pusztulása, egy gyermek halála, valami hamis vád, valami betegség, amely mindörökre megnyomorít bennünket.
Isten most őt, Illést szólítja, hogy szegüljön csak szembe Ővele, és közben kérdésére is válaszoljon;
- Miért ragaszkodol annyira a léthez, hisz oly rövid és oly sok benne a szenvedés? Mi értelme van a harcodnak?
Az az ember, aki nem tud válaszolni erre a kérdésre, belenyugszik a sorsába. A másik meg, aki keresi létének értelmét, úgy találja, hogy igazságtalan az Isten, ezért szembeszáll a sorsával.
És abban a pillanatban valami másféle tűz ereszkedik alá az égből, nem az, amely gyilkol, hanem az, amely lerombol...régi falakat, és minden emberi lény előtt feltárja igazi lehetőségeit.
A gyávák sosem engedik, hogy lángra lobbantsa szívüket ez a tűz, mert ők csak arra vágynak, hogy új helyzet a lehető leggyorsabban visszaváltozzék olyanná, amilyen volt, és ők továbbra is a szokásos módon gondolkodhassanak.
A bátrak azonban tűzre vetik, ami régi, és akár óriási belső szenvedés árán is, mindent maguk mögött hagynak, még Istent is, és haladnak tovább, előre.
-A bátrak mindig csökönyösek.
Odafönt az égen mosolyog az Úr, mert éppen ezt akarta, hogy mindenki maga legyen felelős a maga életéért. Hiszen Ő minden tehetség közül a Legnagyobbal ajándékozta meg gyermekeit: hogy képesek legyenek megválogatni a tetteiket, és dönteni tudjanak felőlük..."
Paul Coelho - Az Ötödik Hegy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése