sávguyngeM

Régóta nem sétáltam. Ami azt illeti, már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára. Természetesen nem arra gondolok, hogy valaki leugrik a helyi közértbe vagy elgyalogol a villamosig, hanem azokra a hosszú, esti, céltalan sétákra, amikor csak egy dologra vágysz: kiszellőztetni a fejed, nem gondolni semmire, csak... menni.

Dühös voltam mindenre, mindenkire, dühös voltam Rá, de legfőképp magamra. Keringtek bennem az érzések, nem tudtam tisztán gondolkodni. Fogalmam sem volt, hova tovább, nem mertem belegondolni, mi lesz holnap, vagy mi lesz egy hét, egy hónap, évek múlva - féltem.

Világ életemben szerettem azokat a zenéket, amelyek képesek voltak olyan erős - legyen az boldog, szomorú, kétségbeesett, extatikus vagy bármilyen - érzéseket előcsalni, hogy libabőrös lettél tőle. Hangulatomhoz illően kiválasztottam hát a zenét amit feltöltöttem az iPod-omra, aztán maximum hangerőn elkezdtem az Andrássy felé venni az irányt.

Elképesztő látványt tud nyújtani éjszaka a fényeivel a város. Ahogy az elhaladó autók fényszórói egybemosódnak, ritmusosan indulnak és állnak meg a lámpáknál, egymást folyamatosan váltva emberekkel, kik tempósan lépkednek céljaik fele; fantasztikus kis mikroverzum ez.

Tomboltam legbelül. Erőteljesen, ütemre léptem előre, tekintetemet váltogatva a fényeken és a szembejövő gyalogosokon. Gyűlöltem mindegyiket. Ellenszenv áradt belőlük, ahogy ott elfutunk egymás mellett, személytelenül, majdnem fellökve a másikat. Ne is nézzél rám bazdmeg, gondolom magamban, biztos nehezedre esne egy mosoly? Szinte hallani lehetett a recsegő aszfaltot, ahogy törtettem előre.

A Hősökön aztán megpihentem egy picit, nekidőltem az egyik metrólejáró korlátjának. A rendszer egy fix pontból figyelve talán még élvezetesebb, mint mozgó egységként részt venni benne - kívülállóként láttam mindent. Úgy éreztem magam, mintha nem léteznek, legalábbis nem ezen a síkon, csak én voltam és a zene - ebből csak az tudott néha kizökkenteni, amikor néha vacogtam, mert hogy hideg volt, nagyon hideg.

Mennyire üres a tér, alig van három ember ott. Furcsa, gondoltam. Aztán megakadt a szemem egy érdekes teremtményen. Ott állt tőlem pár méterre, a zebra lámpa mellett: alacsony volt, fiatal, gyönyörű kislány. Oldalt fel volt nyírva a haja, a többit nem láttam, mert kalapot viselt. Vékony volt, de formás, harisnyában, miniszoknya szerű "rátekert" ruhával, felül kis zakó szerű viselet - igazán szexi és elegáns egyben. Egy óriási, fekete, ezüstösen csillogó díszekkel ékesített hullahopp karika volt nála. Biztos valahova tart, fellép vele, vagy gyakorol valahol.

Aztán a kis emberke átváltott zöldre, elindultak az emberek, még egy utolsó pillantást vetettem erre az aranyos kislányra. Ő azonban hirtelen megállt, szembefordult a várakozó autókkal, karikáját magához emelte, és elegánsan meghajolt. Értetlenül néztem mi történik. Aztán csodás laza mozdulatokkal elkezdett trükközni, táncolt, perdült, fordult, átlépett a karikán, feldobta majd ismét elkapta, majd amilyen hirtelen elkezdte, olyan hirtelen hajolt is meg, és elegánsan végigsuhant az első 3-4 autó között, kis kalapját a kezében tartva, bepillantva minden ablakon hátha megszánja valaki egy kis aprópénzzel.

Tanácstalan voltam: egy ilyen csinos, fiatal, jól öltözött, szemlátomást igényes kislány mit keres itt kint egyedül, ilyen hidegben, és csinálja ezt? Valami tudtam hogy zavart, de nem voltam képes rájönni, akárhogy is koncentráltam.

Elnézegettem még egy darabig, ahogy minden egyes "szabad az átkelés" között ő kiszökken, ellejti a táncát amit szemlátomást jól begyakorolt, majd végigsuhan a sorok között és visszaáll, várva a következő "pirosat" ami majd feltartja a kocsikat. Aztán odamentem hozzá. Megkérdeztem, miért csinálja? Ő csak mosolygott, rám nézett, és annyit mondott: "Mert szeretem csinálni", és már kapta is fel a karikáját, hogy aztán újra meghajoljon, miközben továbbra is mosolygott rám, majd az autósokra. Aztán leesett, mi volt az ami megzavart. Mosolygott. Annak ellenére, hogy volt, aki még csak arra sem méltatta, hogy ránézzen, nem hogy odadobjon egy 10 vagy 20 forintost, hogy szemmel láthatóan fázott picit, és hogy olyan marhák tartják fel, mint én, mosolygott. Őszintén.

Mikor elindultam vissza, ismét feltekertem a hangerőt, fülemben egy ismeretlen dallan csendült meg. Ismét nézegettem az autókat meg a fényeket, de valami már más volt.

Ez volt az a szám, ami megszólalt. Ahogy ott hallgattam, úgy éreztem, mintha az idejövetelem ismét leperegne, csak most visszafelé. Volt egy rettentő furcsa érzésem. Minden ugyanúgy működött, mint idefele jövet, csak épp... visszafelé. Mintha valaki megnyomná a rewind gombot a videómagnón. Nem tudtam szavakba önteni, mit érzek, csak haladtam, akár az is lehet, hogy háttal, visszafele lépkedve.

Hazaérkeztem, és "visszanyitottam" az ajtót, "visszakeltem" a számítógép elé. Mosolyogtam. Nem voltam már dühös, nem féltem. Megnyugodtam. Hosszú ideje először... boldog voltam.

Írta:

wubwub

(Köszönjük, első vendégírónknak, hogy remek életképével növeli a blog színvonalát. L4mie)