Régen mindig több mindent akartam csinálni, mint amennyit bírok. Bár ez puszta feltevés, de gyanítom (más elv szerint, de alighanem nagyobb területen) az évek során olyan pszichokozmetikai műtéteket hajtottam végre magamon, amik ezen tevékenység egyenes következményei lettek. Mintegy fű alatt. Szóval a sok erőlködésben lehet, hogy megváltoztam. Titkon búslakodva testi lelki adottságaim miatt, bátortalan félszeg gyerek lévén, olyan modort választottam, amelyet védekező iróniának neveznék.
Az égvilágon mindent idézőjelben mondok, hangsúlyozottan mesterkélt, modoros stílusban, amit a beszédmódom is erősít, mintha ad hoc kitalált szerepeket játszanék egymás után, vagy egyszerre. Így mindenkit, aki nem ismer elég jól, vagy régóta, megdöbbentek azzal, hogy sohasem lehet tudni, mit tartok igaznak meg mit hazugnak. Vagy mikor beszélek komolyan, és mikor ugratom a környezetemben lévőket. Az ironikus idézőjel végül a természetemmé vált, így olyan hajmeresztő dolgokat is kimondhatok, amit senki másnak nem bocsájtanának meg. Korlátlanul gúnyt űzhetek magamból is, mert ezzel a lényegében pofonegyszerű, de következetesen alkalmazott idézőjeles fogással szinte sebezhetetlenné válok. Váltam.
Tréfából és cinizmusból olyan erődrendszert építettem magam köré, hogy reagálásomat még azok sem mindig látják előre, akik régóta ismernek. Azt hiszem, erre később már tudatosan is ügyeltem, és mindazt, ami olykor már a bohóckodás határát súrolja, valójában titkos szándékkal teszem: viselkedésem csak mások szemében tűnik alkalmi rögtönzésnek.
Ha feltételezésekbe kellene bocsátkoznom, hogy kitaláljam, mi van a falak mögött, azonnal adja magát az ötlet: félelem. Bár tudnám, mitől félek. Talán magamtól. Ha ekkora korlátokkal vettem körül magamat, saját magamban, akkor tényleg sok rejtegetnivalóm lehet. Sokat foglalkozom mások problémáival, és olyan jól ismerem az embereket, hogy azt hihetnénk: pontosan ismerem saját magam is. Ám ez alighanem hibás következtetés lenne. Éveken át annyi mindenre kényszerítettem magam, hogy ez a sok kényszer belekérgesedett ama külső, látható természetembe, az értelem egyetemleges aktivistájának figurájába.
Önkéntes sziszifuszi munkát vállaltam tehát: erőfeszítéseim roppant súlyával álcázom a kudarcaimat., ha ugyanis én magam jelöltem ki tevékenységem irányait, akkor senki sem tudhatta végérvényesen, hogy megvalósítom-e mindazt, amit eltökéltem magamban, és nem botladozok-e néhanapján.
Annál is kevésbé, mivel vereségeimet szívesen emlegetem, lekicsinylem tulajdon szellemi képességeimet, de mindig hangsúlyozottan idézőjelben.. Megvan bennem a sokoldalú tehetségek sajátos éleslátása, minden problémát, bármilyen távol is álljon tőlem, mindjárt a helyes oldalról tudok megragadni, szinte ösztönösen.
Annyira dölyfös vagyok, hogy (mintegy játékból) szüntelenül alázatra kényszerítem magam, és olyan nyugtalan vagyok, hogy folytonosan újra meg újra tanúsítanom és igazolnom kell tulajdon értékeimet, egyben mindjárt cáfolva is azokat.
Mindig háttal lovagoltam a jövőbe (én, A Lovag): a modern kor az értékek elsorvasztója, a modern technika az emberi kapcsolatok gyilkosa.
Leszek inkább Modern Lovag (képünkön), szarok bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése