Nagy barna subában, csúcsos kalapban, batyuját vállára vetve ballagott a vándor. Egy szál száraz széna lógott szája szélén.
Hajnalodott, mikor egy magaslatra ért. Lankás dombok, legelők, szántóföldek terültek el lábai előtt. A táj mögött halványan derengett a hajnal: rózsaszínes-kékes-zöldes árnyaltban.
Megállt. Batyuját, kalapját nem vetette le, csak állt. Magába szívta a friss levegőt, és élvezte a csendet, a hajnal finom derengését. "Milyen jó itt most" - gondolta. Élvezte hát, hosszú percekig. Szemei beitták a táj szépségét, orra a friss szellő illatát. Füleinek kellemes muzsika volt a csend, mely a nyugalomból fakadt.
Úgy szemlélte ezt a varázslatos világot, mint múlandó szépséget. Mint kisgyermek a gyönyörű ajándékot, mint egy kamasz a szerelem édes ízét. Kiélvezte minden egyes percét e csodának.
Aztán elindult tovább, lefelé a magaslat túloldalán. Nagy barna csuhában, csúcsos kalapban, batyuját vállára vetve, száraz szénát rágcsálva. De szívében magával vitte e csoda egy szép darabját: a hajnal harmatcseppbe zárt emlékét.
Boldogság és békesség töltötte el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése