Az én Mementóm

Nemrég időutazáson vettem részt. Nem volt kockázattól és félelemtől mentes, mégis egy elkerülhetetlen kaland volt.
Ahogy elnyúltak magam mögött a kilométerek úgy haladtam napról napra vissza az időben, rohantak meg emlékek, kedvesek és gyötrőek, kínzóak és olyanok amiben örökre elveszik az ember.

Dalokat hallok , érzem magamon a másnapos levertséget, a whiskey kellemes és füstös utóízét, de egyik pillanatról a másikra átvált a lejátszó a fejemben és hatalmas gombóc nő a torkomban.
Tudom,hogy ez már megtörtént és nem árthatnak az emlékek mégis a gyomrom görcsöl a kezem elkezd izzadni, de még hosszú az út, úgyhogy beletaposok a gázba, hogy a motor sikító dübörgése elnyomjon mindent.

Amikor kiszállok az autóból már vagy öt hónapot kerültem vissza az időbe és pont oda érkeztem ahol az utazás előtt voltam.
Üresség vesz körül és tudom, hogy dühösnek kéne lennem, de mégse megy.
Olyan kijózanító, hogy minden mindig úgy történik ahogy elképzelem. Nem, nem is ahogy elképzelem, hanem ahogy sejtem, hogy hogy történni fog.
Jó dolog, hogy sokszor belelátok az emberek fejébe?
Jó dolog, hogy tudom, nem kéne itt lennem?
Jó dolog, hogy nem tudok majd szabadulni ennek ellenére, mert mégis van valami ami összeköt végleg? Vigasztalnia kellene annak, hogy nem olyan egyszerű elfelejteni bárkinek aki megismert, vagy csak engedtem, hogy lásson olyannak egy pillanatra amilyen vagyok?

Nyilván mindenki követ el hibát, olyat ami miatt akár máshogy is alakulhatott volna, de úgy nem hibázni, hogy az embert árral szemben úszik, lehetetlen.
Először próbáltam meg árral szemben úszni még akkor is ha tudtam, hogy sosem sikerül végigúsznom a távot.
De mindig volt valami ami miatt elmúlt egy pillanatra az égető fájdalom a kezemben és a tüdőmben és mentem tovább.
Hülyeségnek tartom, hogy az ember ugyan azt a hibát nem követi el majd még egyszer. Az ember sosem kerül még egyszer ugyan olyan helyzetben mégis, honnan tudná, hogy mi az amit el kell kerülnie?
Sosem tanulunk belőle, ilyen a természetünk. Csak abban reménykedhetünk, hogy most a végkifejlet más lesz.
Azért kezdtem bele az egészbe mert egyszer régen elkövettem egy hibát és azt gondoltam, ha ahhoz mérten cselekszem akkor végre minden jó lesz.
A probléma csak az volt, hogy nem azt a régi hibát kellett volna helyrehozni, hanem elkerülni a mostanit.

Nincs választásom, ahogy sok mindenki másnak sem a környezetemben.
Bárcsak legalább körül tudnám írni mi volt az ami miatt megbomlott az agyam. Annyival könnyebb lenne mi az amit keresnem kell vagy felejtenem, de mint ezt sem, azt sem tudom megmagyarázni mi történt velem.
Hányszor tettem fel a kérdést, hogy velem ez hogy történhet meg?
Mennyivel könnyebb volt nem érezni mással szemben semmit , mert akkor mindig én voltam az erősebb. Mostanra pedig a végkimerülés kerülget. Most először akartam igazán valakit és most azt gondolnám, hogy az lesz a nehezebb, hogyan lépek tovább, de az ember ösztönösen ha sok időt tölt el távol a vihartól, elfelejti
milyen is volt annak a közepén lenni.
Végtelenül szomorú de egyszer minden elmúlik. Valahol hiányozni fog az érzés még akkor is ha átkoztam magam amiatt, hogy megengedtem ezt magamnak.
Az viszont még nehezebb lesz ha következő alakalommal újra elkezdek evezni a vihar közepe felé ne tartson vissza az, hogy túl jól ismerem magam és soha sem ért meglepetés ilyen téren.
Mi lesz majd ha valami úgy alakul ahogy most nem? Nem fogok megijedni attól, hogy soha semmi sem változik? Miért lenne most más? Lesz e még egyszer annyi bátorságom, hogy őszinte legyek?

Már egy ideje elkezdtem fizetni a felejtés bérét de úgy érzem évekig kell majd törlesztenem és akkor se biztos hogy a végére érek.
Úgy semmiképp, hogy karnyújtásnyira lesz mindig tőlem amit akartam. Főleg nem úgy, hogy látom a szemében a kíváncsiságot, mi lett volna ha? Könnyebb lett volna ha az elején feladom, mert akkor még csak az elmaradt kaland ígérete tűnne el a semmibe.
Azóta van itt nekem bűntudat, szeretet, mosollyal fűszerezett könnyek, ki nem mondott szavak tömkelege és kimondott, ámbár felületes és jelentéktelen ígéretek.
Próbáltam elnyomni az egészet és valami másra irányítani az energiáimat, azt hittem menni is fog pár hét után, de nem tudok szabadulni.
De legalább megbékéltem és nem próbálom minden áron kiűzni a fejemből azt ami már belevéste magát oda. Jó helyen van ott. Magamból kéne kiszakítanom egy darabot, hogy sikerüljön, de akkor mi maradna?
Egy üres váz, én pedig annál több vagyok.

Ennem kéne valamit de egyedül a polcomon lévő Jack Daniels amit sikeresen leküzdöttem a torkomon.
Nem marad más, mint hogy bepakoljam holnapra a kesztyűmet
és bár tortát nem sütöttem, de előveszem a telefonom és írok egy sms-t, boldog születésnapot kívánva.
És, hogy miért nem beszélek soha?




(köszönjük az utóbbi idők legmélyebb írást vendégírónknak - Benének)