Fura cím mi? :)
Haladok egy úton amit esténként egyedül teszek meg, cikáznak a gondolatok, az érzelmek, tudom,
ma billentyűre vetek nem egyet.
Megyek-megyek nézem az eget, nézek ki a fejemből, de csak befelé látok, jönnek mennek az érzések, hallgatom a zenémet szívom a szokásos cigit, persze rohadt szarul esik, de valahogy most muszáj.
Érzelmekkel telítve haladok, ismerem az utat, dacból becsukott szemmel megyek, ne kelljen másra figyelnem csak befelé,
Telítődök, tudom, hogy hazaérek.
Várom, hogy kirobbanjon belőlem minden, hogy megkönnyebbüljek....
Egyszer-csak olyan történik ami még soha....túlcsordulok, rengeteg gondolat és érzelem robban rám..
TÚL SOK...nem bírok velük, kiadhatatlan, elszédülök....kinyitom a szemem hátha ettől jobb, de nem.
Dühös leszek, dühös mindenre és mindenkire, menekülnék!
de Hova?
El oda ahol nincs Felelősségtudat nincs Lelkiismeret, nincs Szeretet, nincs Remény nincs Barátság,
és nincsenek KÉTELYEK,
jó-e amit csinálok, helyes-e, megéri-e kinek ártok vele, esetleg kinek segítek?
NEM NEM SZABAD HOGY EZEK SZÁMÍTSANAK csak Magam vagyok.
Megállok, nem bírok tovább menni, nem ez nem az én utam, ordítanék, törnék, de nincs hova és nincs mit..... Lenyúlok mélyre, erőt veszek és haladok tovább oda ami nem az az én választásom, hiszen mikor is lett
az én választásom?
Ha tudnám, hogy ezt akarom, a bizonytalanság, meghatároz, elnyom,
lehet tudom mit akarok, csak nem merem bevallani, mert félek tőle, nehéznek érzem.
Azt akarom, hogy valakinek én legyek az utolsó, mindegy mi
akit gyűlöl,
akit szeret,
akit megölel,
akihez hű,
akiben megbízott...
bizalom, milyen nehéz is kiérdemelni és milyen könnyű elveszteni, milyen nehéz visszaszerezni....
Hazaérek, felbotorkálok ide a billentyűk elé,
valami hiányzik innen, Valaki, nincs arca, csak egy ábránd,
egy emlékkép, egy vágy, nem tökéletes nem valós, de azzá tudnám tenni......
Becsukott szemekkel írok, próbálom visszaidézni az elmúlt tíz percet, hogy kiadjam magamból, végre ne nehezedjen rám.
Naná, hogy nem megy, ennyire elemi érzelmeket nem lehet kifejezni,
hogyan is lehetne a vágyat,
a féltést,
a tudatot hogy nem jó amit csinálsz,
a reményt, hogy tudnád még jól csinálni,
az okkal, oktalanul elvesztett lehetőségeket.
Hogyan lehet? öleléssel, de az ölelést nem lehet szavakba foglalni,
úgy meg főleg, hogy mindenki átérezze.
Harag? az nincs
Bánat? az van
Megbocsátás? rengeteg
Felejtés? túl kevés.
Kiadtam? nem, ezt nem lehet kiadni
megértitek?
Kizárt!
Beleláttok valamit?
nyilván láttok valamit,
Jól vagyok?
IGEN, jobban mint mostanában bármikor.
Csak az elszalasztott lehetőségeket sajnálom, a túl későn eszmélést.
Utolsó lenni,
elalvás előtti kölcsönös utolsó gondolatnak.
Haladok egy úton amit esténként egyedül teszek meg, cikáznak a gondolatok, az érzelmek, tudom,
ma billentyűre vetek nem egyet.
Megyek-megyek nézem az eget, nézek ki a fejemből, de csak befelé látok, jönnek mennek az érzések, hallgatom a zenémet szívom a szokásos cigit, persze rohadt szarul esik, de valahogy most muszáj.
Érzelmekkel telítve haladok, ismerem az utat, dacból becsukott szemmel megyek, ne kelljen másra figyelnem csak befelé,
Telítődök, tudom, hogy hazaérek.
Várom, hogy kirobbanjon belőlem minden, hogy megkönnyebbüljek....
Egyszer-csak olyan történik ami még soha....túlcsordulok, rengeteg gondolat és érzelem robban rám..
TÚL SOK...nem bírok velük, kiadhatatlan, elszédülök....kinyitom a szemem hátha ettől jobb, de nem.
Dühös leszek, dühös mindenre és mindenkire, menekülnék!
de Hova?
El oda ahol nincs Felelősségtudat nincs Lelkiismeret, nincs Szeretet, nincs Remény nincs Barátság,
és nincsenek KÉTELYEK,
jó-e amit csinálok, helyes-e, megéri-e kinek ártok vele, esetleg kinek segítek?
NEM NEM SZABAD HOGY EZEK SZÁMÍTSANAK csak Magam vagyok.
Megállok, nem bírok tovább menni, nem ez nem az én utam, ordítanék, törnék, de nincs hova és nincs mit..... Lenyúlok mélyre, erőt veszek és haladok tovább oda ami nem az az én választásom, hiszen mikor is lett
az én választásom?
Ha tudnám, hogy ezt akarom, a bizonytalanság, meghatároz, elnyom,
lehet tudom mit akarok, csak nem merem bevallani, mert félek tőle, nehéznek érzem.
Azt akarom, hogy valakinek én legyek az utolsó, mindegy mi
akit gyűlöl,
akit szeret,
akit megölel,
akihez hű,
akiben megbízott...
bizalom, milyen nehéz is kiérdemelni és milyen könnyű elveszteni, milyen nehéz visszaszerezni....
Hazaérek, felbotorkálok ide a billentyűk elé,
valami hiányzik innen, Valaki, nincs arca, csak egy ábránd,
egy emlékkép, egy vágy, nem tökéletes nem valós, de azzá tudnám tenni......
Becsukott szemekkel írok, próbálom visszaidézni az elmúlt tíz percet, hogy kiadjam magamból, végre ne nehezedjen rám.
Naná, hogy nem megy, ennyire elemi érzelmeket nem lehet kifejezni,
hogyan is lehetne a vágyat,
a féltést,
a tudatot hogy nem jó amit csinálsz,
a reményt, hogy tudnád még jól csinálni,
az okkal, oktalanul elvesztett lehetőségeket.
Hogyan lehet? öleléssel, de az ölelést nem lehet szavakba foglalni,
úgy meg főleg, hogy mindenki átérezze.
Harag? az nincs
Bánat? az van
Megbocsátás? rengeteg
Felejtés? túl kevés.
Kiadtam? nem, ezt nem lehet kiadni
megértitek?
Kizárt!
Beleláttok valamit?
nyilván láttok valamit,
Jól vagyok?
IGEN, jobban mint mostanában bármikor.
Csak az elszalasztott lehetőségeket sajnálom, a túl későn eszmélést.
Utolsó lenni,
elalvás előtti kölcsönös utolsó gondolatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése