Holdárnyék

Üres, kihalt utcákon sétálok haza,
számban még az utolsó cigi és pálinka íze,
szomjas már nem vagyok,
esetleg valami rostos gyümölcslét még legyűrnék a puha meleg ágy előtt.

Figyelem az árnyékokat, amiket a lámpák vetnek az aszfaltra.
halvány, mesterséges fényük, valahogy megfog,
haladok, az árnyék követ, hol felerősödik aztán elhalványul néha csak egy valamikor akár 3 is van belőle.

Szimbolizálom,
azokká akik életem útján meghatározóak voltak, előbukkantak,
majd ahogy haladok eltűntek a semmibe, hogy újabbak lépjenek a helyükre.

Számos árnyékot magam után hagyva a város közepén lévő sötét mezőhöz érek.
nincs is annyira sötét.
telihold van, fényt ad, az árnyékom mögém vetíti.

Megállok, nézem a csillagokat, a végtelenen gondolkozom.
tágul az univerzum, vajon tényleg minden meg fog fagyni egyszer?
rájövök valami hiányzik,
hátranézek és ott van, végig követett, az árnyék amit a hold fénye adott.

Nem akarok továbbmenni,mert rájövök ez az ami nem csak métereken át volt a társam.
tudom, hogy ha legközelebb is erre jövök, szintén itt lesz velem, tudom, hogy rövid távon a többi is ott lesz ahol hagytam őket, de mégis állandóbbnak, természetesnek érzem ezt amit most látok.

Erőt veszek magamon, folytatom az utam, vissza a városba,
ahol mesterséges árnyékok várnak.

Fekszem, arra gondolok, vissza kell majd mennem oda arra mezőre, ahol az vár ami természet által az enyém, ami nem az ember által alkotott művi világ kivetülése.