Menedék?

Kietlen öbölben járunk, három oldalról magas hegyek negyedikről tenger határolja
 közepén egy fura formájú szikla magasodik.
"olyan mintha egy megkövült ember lenne" gondolták az arra járók vándorok.
A szikla rendíthetetlenül áll, nem fog rajta idő se időjárás.
Büszkén magasodik a kis mező felett amit magáénak érez.
Néhanapján vándorok húzták meg magukat oltalmában, majd rendszerint továbbállnak.

Történetünk akkor kezdődik, mikor a környéken fura, természetellenes vihar támadt.
A szikla nem értette, ilyen vihar rég nem dúlt a környéken, figyelt, próbálta megfejteni e rejtélyt.

A vihar csak dúlt, tombolt, pusztított, fűt, fát, növényeket amit csak ért, nem törődve a károkkal,
a sziklában azonban kárt nem tehetett.
Amikor a vihar legerősebben tombolt a látótávolság peremén megjelent egy magányos, botorkáló kis alak, aki dideregve haladt a vihar közepén.

Tudván, hogy menedéket nyújthat, szólongatni kezdte, jöjjön közelebb, pihenjen meg árnyékában, ott talán még ez a vihar sem árthat neki.

Az alak tétován megállt, nem tudta mi szól hozzá.
Csak állt tétlenül mint aki nem tudja mitévő legyen majd lassan felnézett, meglátta a menedéket nyújtót.
Megörülve a pillanatnyi nyugalom ígéretének elindult a felé.
Amikor odaért a szikla melegen fogadta, hiszen már régóta nem húzta meg magát nála senki.
Hellyel kínálta, de valahogy érezte, hogy többet is tehetne.

Közeben a vihar semmit nem kímélve tovább pusztított, de a kicsi lény és a szikla egymás oltalmában stabilan álltak.

A viharból menekült lány, hisz mint kiderült lány volt, örült a menedéknek, már régóta nem volt nyugalma, összekucorodva próbált kényelmesen elhelyezkedni a szikla szívében.
Nem sejtve, hogy ezzel olyan folyamatot indít el, amit maga sem akar.

A szikla szemszögéből ez egészen máshogy nézett ki, örült annak hogy menedéket nyújthat valakinek főleg ilyen cudar időben, nem számolt vele, hogy ez olyan dolgokat indít el, amire nem várt, nem vágyott.
Hirtelen maga sem tudva mitől vezérelve szorosabbra akarta fonni az általa nyújtott védelmet, mélyébe fogadni a lányt, hogy még véletlenül se essen semmi baja a szörnyű viharban.
Mélyében megbúvó erőit megmozgatva megmozdította a hosszú évszázadok alatt elgémberedett tagjait, majd megpróbált védő burkot alkotni.

A kicsi lány tudta, hogy miután kipihente magát tovább kell mennie saját harcát kell megvívnia a viharral. Hiába áll a szikla oly stabilan, ha ő itt marad a vihar is, túl szépnek találta a környéket, hogy teljesen tönkremenjen.

Miközben a sziklához bújva pihent hirtelen furcsa melegségre lett figyelmes, a kőből mélyről áradt felé, elkezdte figyelni mi is lehet az, majd hirtelen pattanó hang kíséretében a merev kőfelületen egy repedés keletkezett.
Percekig nézte, nem gondolván, hogy a jelenségnek ő lehet az oka,
hirtelen minden mozgásba lendült a szikla recsegve-ropogva megmozdult mintha örökre magába akarná zárni, a melegség elviselhetetlen forrósággá alakult, a repedés pedig nyílássá majd hasadékká tágult.
Minden mozgott körülötte, szinte elevenné vált, ettől megrémült,
hiszen ő csak egy nyugalomra vágyott ehelyett kész földmozgást, katasztrófát kapott.

A szikla saját magán is meglepődve, folytatta az óvó mozdulatot.
Nem számított rá, hogy a régmúlt időkhöz hasonlóan valaha lesz még az az erő ami meg bírja mozdítani, főleg nem, hogy az eddig rideg kemény belsőét folyékony lávává tudja változtatni.
Meglepődve és megörülve e hirtelen változásnak, úgy érezte végre újra megnyílik előtte a világ, nem lesz többé helyhez kötve és nem kell többé a szikla szerepbe helytállnia, amit bár kedvelt, mégis remélte hogy többre rendeltetett.
Ezen felbuzdulva folytatta a mozdulatot, nem törődve a visszajelzéssel, a repedésekkel, csak arra koncentrálva, hogy a változás végbemenjen.

A lány eközben  az egyre szűkebbé váló menedékben félve tekintett körbe, kiutat keresett,
megijedt, hogy a szikla megfolytja, örökké magába zárja.
Talált egy kis rést, ököllel elkezdte verni, csapkodni, hátha sikerül elég nagyra kitágítania, hogy kipréselje magát rajta.

A szikla csak lassan eszmélt rá, hogy a számára pozitív folyamat a lánynak rémületet okoz, eltekintve a pattogó szilánkoktól a repedő felülettől és a repedésekből kibuggyanó lávától, lassan rájött, hogy ha tovább folytatja épp az ellenkezőjét éri el mint amire vágyott, egy idő múlva megöli a kis lényt akit védelmezne.
Bár ez őt újra élőlénnyé változtatná, a lánynak hiába volt erős lelke, testét nem faragták olyan erős anyagból, hogy az átváltozást túlélje miközben a szikla elveszik az ölelésben és újra eleven lény lesz.

Beletörődve sorsába a szikla végül megnyitotta az utat a lány előtt, kezdett újra rideggé merevvé válni,
hiszen ez működött évszázadokon át, működni fog továbbra is.
Lassan kezdte megint felvenni régi szilárd formáját, kihúzta magát, hagyta végigfolyni majd lecsöppenni arcáról a már megolvadt kőzetet.

A lány zihálva kikászálódott félelmetes öleléséből, rémülettel telve visszanézett az egykor oltalmat adó alakzatra látva ahogy az visszavette korábbi alakját.

Ismét kint találta magát a viharban,
Fura melegség amit a sziklából áradt, áttapadt rá így most már nem érezte az addig csontig hatoló hideget,
leült egy fűcsomóra és nézte ahogy a szikla lassan visszanyeri eredeti alakját.
Rájött, ő indította be a folyamatot, rájött nem ártó szándék volt ez a szikla részéről.
Lassan felállt, kihúzta magát, nekidőlt a minden eddiginél erősebben fújó szélnek kőkeményen elhatározta,
az utat amit ő választott magának ha törik ha szakad végigjárja.
Hálásan gondolt a pillanatnyi menedékre, az ajándékba kapott melegségre.
Gondolatban eljátszott vele milyen lett volna ott maradni és tovább élvezni az oltalmat, de tudta akkor a vihar maximum csillapodott volna, de elmúlni soha nem múlt volna.

A szikla szomorúan nézett a távolodó alak után, sejtvén, hogy szándékát félreértelmezték.
Bár néhány percre elhitte, de még nem jött el az idő hogy újra régi élettel teli formáját felöltse.
Bízva, benne hogy a lány eléri célját, még lenyúlt belső tartalékaiig, viszlát üdvözlése emelve azt a darabot ami valaha a keze volt.

Talán egyszer még visszatér, vagy majd valaki más jön el kinek menedéket nyújthat, talán újra jön a melegség, de a rideg, táj fölé magasodó alakzatnak immáron ismét nem számítottak ezek dolgok.