Sem a kaszámat, sem a gereblyémet...

Ahogy a falu hajlatához értem, összetalálkoztam az öreg Jószup bácsival. Fehérhajú s fehérbajuszú öreg ember ez a Jószup bácsi, csöndes és nagyon békességszerető, akivel gyakorta beszélgettem el régebben is, ha összekerültünk valahol. Kaszával s gereblyével a vállán jött a rétek felől, kicsit hajlottan és lassú járással, ahogy az vénemberhez illik.
Köszönt. Én is köszöntem.
– Mi újság, Jószup bácsi? – kérdeztem merő kíváncsiságból, mert tudni szerettem volna, miként vélekedik a dologról.
– Szép sarjú van – felelte nagyon józanul az öreg –, csak be kell hordani hamar, nehogy elvigyék a katonák.
Igazi paraszti tárgyilagossággal mondta ezeket, s ez tetszett nekem, mert erő és belenyugvás egyszerre lakoztak nagy egyetértésben ezekben a szavakban.
Tudtam, hogy mire gondol az öreg, mert katonák abban az időben nem voltak, mégis feltettem a kérdést.
– Miféle katonák?
– Hát akik majd átmennek itten. Meg akik jönnek. Mert a katona katona, tudom én azt. Ha szép sarjút lát, fogja s viszi. Minden katona egyforma.
Mosolyogva mondotta ezeket s ezért tovább kellett tapossak a lelkében, hogy meglássam, milyen mélyre ér le benne a józanság.
– Magyarország lesz itt újra, Jószup bácsi!
Lehet, hogy tapintatlan mondás volt ez tőlem, így hirtelen, de az öreg nem vette zokon. Vállat vont, mintha nem is érdekelné erősen ez a kérdés.
– Hát… éppen hallom. Azt mondják. Úgy akarták az urak, Ausztriában. Az asszonyok mind jajgatnak, hogy jönnek a magyarok, s mi lesz velük. Mi hogy legyen? Amit az Isten adott nekik, ezentúl is úgy fogják használni, mint eddig. Nézd meg, ők lesznek az elsők, akik bebújnak a magyar katonákkal a szalmába. Tudom én azt, ismerem én az asszonyokat. Aztán mit bánják ők, hogy ki jön, mi jön? Aki jön, az jön s itt lesz. Urak dolga. Tőlem jöhet, aki akar. Tudom, hogy sem a kaszámat, sem a gereblyémet nem veszi ki a kezemből, hogy helyettem kaszáljon és gereblyéljen. Ezentúl is csak mi fogjuk a málét kapálni s a réteket kaszálni, ezentúl is fogunk adót fizetni, s aki akar, pálinkát iszik, fehérnép után jár… aki nem akar, nem teszi. Nekünk igazán mindegy lehet. Az uraink pedig már éppen eleget loptak.
– Tudod, uram – s itt lehalkította a hangját és körülnézett az utcán, hogy nem hallgatja-e valaki a beszédet, amit mondani készült –, tudod, ezért kellett elpusztuljon Románia. Mert mindenki csak lopott. Felhúzta a nadrágot, hivatalba került s lopott. Szétlopták egész Romániát. Na. Úgy mondom, ahogy van. Csak lopás, lopás, lopás. Senki nem gondolt az országgal. Mindenki csak igyekezett megtömni a zsebét. Hát most ott van. Én bizony nem sajnálom. Nem félek se a magyaroktól, se a németektől, sem az oroszoktól. Tőlem jöhet akármelyik. Egyik sem fogja kivenni kezemből a kapát, hogy málét kapáljon helyettem, az biztos.
Köszönt, rántott egyet a kaszán s a gereblyén, azzal ment tovább. Sokáig néztem utána. Ahogy a barna őszi délutánban a falu házai között tovadöcögött, olyan volt éppen, mint maga a hajlott, bölcs, egyszerű termőföld.

Wass Albert - Jönnek